Ez normális esetben rosszul hangzana, de jelen kontextusban csupán annyit, hogy nem sokára véget ér a felmondási időm aztán pedig irány Horány! De legalább is London.
Most csütörtökön fogok utoljára dolgozni a Courtyard Marriott hotelben és be kell vallanom, hogy igencsak várom már, hogy elérkezzen az a nap.
Bár igazából most kezd ez a hely igazán jó munkahellyé változni majd. Immáron majdnem 20 housekeeperből áll az alkalmazottak listája, ami kábé háromszor annyi, mint ahányan akkor voltunk, mikor én kezdtem. Ennek következtében az egy főre eső munka jóval kevesebb. Már bő egy hete nem volt olyan nap, hogy elértem volna a 8 munkaórát. Sőt, most már a 6 óra is csoda. Ami ahhoz képest, hogy eleinte a 12 óra sem volt ritka, elég nagy változás.
Ez azért nem csak a nagyobb létszámú személyzetnek, hanem Tara-nak, a Glasgow-ból érkezett managernek köszönhető. (A harmadik és egyben utolsó manager, ha minden igaz.) Hát komoly, az a nő... Niki mesélt róla már korábban is rémtörténeteket, de élőben még ijesztőbb.
A többi nap, mikor itt volt, már jobban összekaptam magam, hogy azért ne írjam le magam teljesen. Bár a 2.5 szoba óránként még mindig baromság, szerintem. De ő azt mondja, hogy ez szerepel a szerződésünkben, szóval, aki erre nem képes, az repül. Még jó, hogy nekem már mindegy.
Jött vele amúgy egy új head-housekeeper is, mivel az eddigit, Inese-t, akit mi Nikivel csak "Banya" álnéven emlegettünk, lefokozták. A gúnynév ellenére egy fiatal harmincas, lett nőt kell elképzelnetek, de van a személyiségében meg a modorában valami olyan ellenszenv, ami miatt mégis ez a név a találó neki. A munkáját pedig tényleg nem végezte, és nem végzi azóta sem, rendesen. A szobaellenőrzés ugyanis neki csak abból áll, hogy bemegy, talán benéz a fürdőbe, aztán beüti a kódot a telefonba, ami azt jelzi, hogy a szoba tiszta, ki lehet adni.
Utólag nekem mindig eszembe jut, ha valamit elfelejtettem egy szobában és sokáig vártam, hogy majd visszaküld ezek miatt, de sose tette. Egy idő után pedig észrevettem, hogy míg a többi supervisor legalább öt percet tölt a szobákban, addig ő felet is alig. De szerencsére őt fogják elővenni, ha valami gond van, nem minket.
Szóval, az új head-housekeeper egy skót csávó, Raymond, akiről szintén elég rossz pletykák terjengtek. Elvileg az előző munkahelyén mindenki utálta. Benne mondjuk kellemesen csalódtam. Nem a világ legjobb főnöke, de nem is a megtestesült ördög.
Általában még poénkodni is megpróbál napközben, bár kevés sikerrel, de én értékelem a próbálkozásait is.
Az egyetlen rossz pont, amit eddig szerzett nálam az az volt, hogy tegnapra szabadnapot adott. Mert, hogy különben a múlt hét szombat lett volna az uccsó off-os napom és akkor még talán valami értelmes óraszámot összeszedhettem volna a héten. De persze a heti beosztást csak vasárnap kaptuk meg, akkor meg már hiába kértem, hogy tegyen már be hétfőre is, nem tudta úgy átszervezni.
Pedig valószínűleg amúgy is át kellett rakosgatni az egész hetet, mivel valami okos ott, Glasgow-ban, még péntek-vasárnapra is beírt engem dolgozni. Én meg szerényen rávilágítottam a tényre, hogy akkor én már nem leszek alkalmazásban, sorry.
Pedig ez a szombat olyan szép utolsó szabinap lett volna. Ahogy a fészbukon láthattátok, Apival barbeque-t rendeztünk magunknak. Igaz, az előrejelzések szerint egész nap esnie kellett volna, de ez nem állíthatott meg minket! És végül nagyon szép idő lett...mikor már befejeztük a sütést, persze.
De legalább minden nagyon finom lett, nem úgy, mint az előző heti próbálkozásunknál a fasírttal és a krumplipürével. Nem volt az se "rossz", csak nem olyan jó, mint kellett volna lennie. Mert itt ugye semminek nem olyan az íze, mint az otthoninak és ez nagy mennyiségben elég feltűnő. Mert ugye a krumpli se, a tejföl se, a vaj se olyan, tehát a pürének lőttek. Az uborka azért annyira nem különbözik, de az ecet igen, szóval az az uborkasalátáról is le lehet mondani.
A fasírt viszont jó lett. :)
Jah, azt nem is írtam Raymond-dal kapcsolatban, hogy milyen kicsi a világ! Halkan megemlítettem neki ugyanis, a fizetésnapon, hogy amúgy az előző havi fizumról még mindig nincs semmi hírem, pedig lassan értékelném. Erre mondta, hogy írjam le a nevem és küld egy e-mailt a főnökségnek. És mikor meglátta a vezetéknevem, kérdezte, hogy nincs-e rokonom az OCS-nél. Mondom, hogy van és kiderült, hogy Józsit és Apit is ismeri. Ki hinné?!
Amúgy Tara holnap elvileg visszajön... kíváncsi leszek, milyen lesz vele az utolsó két napom. Valahogy annyira nem vonz a dolog.
És, ha már megemlítettem a fizetésnapot: igen, kijelenthetem, hogy végre kifizettek. Nem is rosszul, ami azt illeti. És amúgy, mint kiderült elküldték a múlt havit is, csak ezt akkor még nem tudtam, mikor Raymond-nak reklamáltam.
És kicsit fura érzés, hogy az a sok pénz ott, a bankszámlámon, mind az enyém. Bár az is igaz, hogy, ha elosztom úgy, hogy elég legyen legalább a következő szemeszterre, akkor máris nem olyan sok, de még így is több, mint amennyim valaha volt és amennyit valaha is képzeltem, hogy két hónap munkával meg lehet keresni, úgy, hogy az ember ne haljon meg legalább félig.
De, mint a példa is mutatja, ez mégsem lehetetlen. Hiszen itt vagyok, élek, virulok, ellenben már eljutottam arra a pontra, hogy igenis haza akarok menni!
De ez már a következő posztom részét képezi majd, amit nagyrészt már megírtam a fejemben, ti pedig valószínűleg csütörtökön vagy pénteken fogjátok tudni elolvasni. Nagy eséllyel az lesz az utolsó bejegyzésem London előtt és talán majd csak hazaérve lesz még egy, befejező poszt, mielőtt lezárnám a blogot.
Sajnálom, hogy az utóbbi időben kicsit elmaradoztam, de élőben majd minden elmaradt beszámolót igyekszem bepótolni. = ]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése